apokrif - kimaradt szövegek

Pillanatképek

(Wikipédiából, a szabad enciklopédiából: 

Az élősködő vagy parazita (régiesen: élősdi) egy másik faj, (a gazdafaj) egyedeinek testében vagy testfelszínén él, és annak testéből táplálkozik. 

Átvitt értelemben, erősen pejoratív jelleggel a másokat kihasználó embert is élősködőnek mondják.)

A parazita a "Mártír" családba tartozik. Nemére nézve lehet hím, vagy nőstény. Életkor nem számít, bár az élősködő életmódot már kora gyermekkorban sajátítja el. Ebből is látszik, hogy az élősködés nem fajta adottság, hanem tanult folyamat eredménye. Különleges megkülönböztető jegyei nincsenek, ezért felismerése még a gyakorlott szem számára sem könnyű. Sőt, még rengeteg tapasztalat megszerzése során sem biztosan ismerhető fel elsőre, éppen ezért nehéz a beazonosítása. Mivel parazita tulajdonságát rejegeti - legtöbb esetben maga az élősködő sem tudja magáról, hogy az - könnyen összetéveszthető a "Mártírral". A parazita valójában a "Mártír" egyfajta mutációja azzal a különbséggel, hogy a "Mártír" komolyan megéli az érzelmeit, míg az élősködő mindig céltudatosan használja parazita tulajdonságát. Másodlagos ismertetőjegyei középkora után alakulnak ki, ezért fiatalkorban szinte lehetetlen a parazitát megkülönböztetni a "Mártír"-tól. Normál intelligenciája nem kiemelkedő, érzelmi intelligenciája messze az átlag alatti.

A parazitizmus kialakulásában fontos szerepe van a gyermekkorban tanult viselkedésmintáknak. Az olyan családban felnőtt egyedek válnak nagyobb valószínűséggel élősködőkké, ahol az érzelmi kapcsolatok nem materializálódnak, a szülők nem-, vagy csak minimális mértékben mutatják ki érzelmeiket, vagy egyáltalán nincs közöttük ezen a téren kötődés. Az ilyen szeretetszegény környezetben felnövő egyedek a figyelmet és a szeretetet jobb híján  különböző másodlagos technikák bevetésével próbálják magukra irányítani, mivel önértékelésük, és empatikus készségeik elsorvadnak, vagy már ki sem fejlődnek. Gyakran válnak magukba fordulókká, vagy ellenkezőleg: extrovertált viselkedéssel próbálják meg magukra irányítani a figyelmet, mellyel igazolják fontosságukat és létezésük értelmét.

Általában nem túl sikeresek a kapcsolatteremtésben, ha viszont valakire rá tudnak ragadni, ahhoz foggal, körömmel ragaszkodnak. Mivel önértékelésük kifejezetten alacsony, gyakran szolgai módon fogadják el egy erősebb egyéniség akaratát. Intelligenciájuk nem teszi lehetővé számukra a mélyebb megértést, a világot általában mások szemén keresztül szemlélik, vagy, ha esetleg utána is járnak egy-egy - számukra érdekesebbnek tartott információ valóságtartalmának -, akkor hajlamosak csak azokat a kiragadott morzsákat igaznak tekinteni, melyek megszokott világképükbe beleférnek, minden ettől eltérő információt ignorálnak.

Az élősködő felismerése

Az élősködőt leginkább a viselkedése alapján lehet felismerni. Mivel ezek a viselkedésminták tanult folyamat során alakulnak ki, ezért csak felnőttkorban válnak viszonylagosan egyértelművé, ugyanakkor még a gyakorlott szem számára is sok figyelmet és elemzést igényel a jellegzetességek felismerése. Onnan sejthetjük, hogy parazitával van dolgunk, ha a megszokott "Mártír" eszközrendszeren túl, azok céltudatos használatára képes egyeddel találkozunk. A parazita egyébként teljesen átlagos, jól elvan a világgal. Éli a maga életét, megvannak a maga szórakozásai, időtöltései. Azonban a mozgatórugói eltérnek a hagyományos motivációktól. Fő mozgatórugója a kényelem. Itt főleg a saját kényelmére kell gondolni, és ennek a kényelemnek az érdekében bármire képes. A kényelem nem jelent feltétlenül puhányságot, inkább a megszokott, jól bevált, viszonylagosan nyugodt életvitelt jelenti. Ez a kényelemre való törekvés főleg a párkapcsolataiban jellemző, legyen az baráti, vagy házastársi viszony. Mivel a konfliktusokat szereti elkerülni, ezért mindent megígér mindenkinek. Ugyanakkor tudja, hogy ezekből az ígéretekből csak azokat fogja betartani, amik számára kellemesek. Szívesen megcsinál olyan munkákat, melyek közel állnak hozzá: nem ritka a testi, fizikai munka, de a szellemi foglalkozás sem áll távol tőle. 

A problémák akkor keletkeznek, ha az élősködő környezetében élők nem elégszenek meg azzal, hogy csak folytonos ígérgetésben van részük, és ezt számon kérik. Az élősködő ilyenkor megpróbál a konfliktusok elől a más sokszor bevált strucc-módszerrel élni (dugjuk a fejünket a homokba, és a probléma máris eltűnt). Mivel ez a módszer a gyengébb akaratú embereknél kiválóan működik, az élősködőnek sokszor nem is kell egyéb megoldásokat alkalmaznia. A másik fél megelégszik az ígérettel, mert azt hiszi - hinni akar benne -, hogy a társa komolyan beszél.

Akkor válnak a gondok problémává, ha a sok ígéretet nem követi tett, és a dolgok csupán a sokadik elodázásukra kerültek. Mivel a parazitának a saját kényelmén kívül igazából nincsen szüksége másra, ezért a partnere jogos, vagy jogosnak hitt igényeit semmibe veszi, hiszen lényéből adódóan képtelen az empátiára. Nem is igazán érti, hogy miért van veszekedés, hiszen mindenki csinálja a maga dolgát, azt pedig a világ minden kincséért sem hajlandó belátni, hogy a másiknak esetleg ennél többre lenne szüksége. Hajlamos ilyenkor az élősködő azt hinni, hogy csupán egy múló hisztiről van szó, és a strucc-módszerrel majd ez is megoldódik. Igen ám, de a szőnyeg alá söpört gondok előbb-utóbb összegyűlhetnek, és ilyenkor már a parazitának is többre van szüksége a megoldáshoz.

Mivel Ő maga sohasem hibás, először is megpróbálja kitalálni, hogy mi/ki lehet a kényelmes életének megrontója. Elkezd kutakodni, és biztosan talál valami olyan momentumot, amely megadja önmaga számára a felmentést. Innentől kezdve már rögtön el is kezdi bevetni a nehézfegyverzetet: elkezdi a - általában - harmadik felet hibáztatni. Ez lehet egy korábbi jó barát, de akár egy - kapcsolat esetén - ténylegesen előkerülő, úgynevezett hódító is, aki biztosan telebeszélte az élősködőt eddig olyan birkatürelemmel kiszolgáló társ fejét. A nehézfegyverzet elemei legalább két részre oszthatók: vannak a társnak szóló támadóeszközök, és vannak a harmadik félnek szegezett fegyverek. A társnak szóló eszközök általában a szofisztikáltabbak, a külső ellenség felé szinte csak a nehéztüzérség kerül bevetésre, például a fenyegetés, fizikai retorzióval kecsegtető bánásmód: haverok, cimborák bevetése, minimálisan is a "behúzok neki egyet", vagy a "ne találkozzak vele össze az utcán, mert nem állok jót magamért" kezdetű üzengetések.

A társ felé pedig elkezdődik a - sokszor igencsak hatékonynak bizonyuló - lelki terror, mellyel sajnálatot, lelkifurdalást, szánalmat, részvétet kíván kelteni a parazita. Ha van gyerek is a kapcsolatban, akkor hidegvérrel, mindenfajta erkölcsi gátlás nélkül beveti a gyerekkel való fenyegetés, finomabb esetekben, a gyerek elvesztésével járó szenvedés eszközeit. Konkrét példaként néhány élősködőre jellemző mondat: "mi lesz velem nélkületek",  "nem tudom, mi fog velem történni, ha elhagysz", "kicsi lányom/fiam, nélkülem kell felnőnöd", "apukád/anyukád nem láthat mindig, amikor akar", "elszakítanak tőlem", "nem bírom túlélni, ha mással látlak" stb. Az eszközök szabadon variálhatóak és ennél természetesebben változatosabbak is, van durvább, finomabb formájuk, de a lényeg az eredményen van: félelmet, lelkifurdalást kelteni a másikban azért, hogy maradásra bírja. Az élősködő ezen kívül természetesen újra és újra megfogadja, hogy megváltozik, sőt, ritka esetekben még az is előfordulhat, hogy - látszólag - elismeri, hogy hibázott, és ezentúl minden más lesz. Az évek, évtizedek óta ígérgetett dolgokat megteszi, ő lesz a mintaférj/mintaanya, innentől minden szép és jó, és tejjel mézzel folyó kánaán. Képes reggel hatkor virágért elrohanni, vagy kávét főzni, reggelit készíteni, csak, hogy bizonyítsa, a változás nemhogy meg lesz, de már meg is van.

Azonban az élősködő sem tudja átlépni a saját árnyékát, és ahogyan a dolgok visszarendeződnek a régi kerékvágásba, szép lassan minden onnan folytatódik, ahonnan a kis közjáték (parazitául: hiszti) előtt volt. Amint megkapta a korábbi kényelmét - ismét van, aki mos, főz, takarít, (ellenkező nemnél: megjavítja a biciklit, behordja a fát, leadja a házikoszt árát), minden ugyanúgy megy tovább, mintha mi sem történt volna. Semmi sem változott, a vihar a biliben elült, kapott megint egy jó kis haladékot arra, hogy folytassa megszokott életét. 

A parazita hatása a környezetére

Az élősködő társa pedig szép lassan feladja az álmait: miután megsajnálta a parazitát megmagyarázza magának, hogy az ő életéért is felelősséggel tartozik, neki ez jutott, ezeket a lapokat osztották. Különben is, miért kellene neki boldogabban élnie, hiszen mindene megvan: férj/feleség, család, lakás, kocsi, mire is lenne ezeken kívül szüksége. Mások is kibírták valahogy. A lelke pedig szépen összeaszódik, majd szép csendben, egy könycsepp és gyász nélkül kimúlik, mintha soha nem is lett volna.

Az élősködő pedig elérte célját, továbbra is szívhatja mások vérét: a cél szentesíti az eszközt mondás tipikus képviselőjeként éli az életétn. Csak onnan ismerhető föl "áldásos" tevékenysége, hogy míg ő boldogan éli világát, a társa üveges szemű zombiként követi mindenhova, és amikor megerősíteni kell bólint, amikor pedig nem, akkor rázza a fejét.

Reggeli hír: "Holtan találták Daróczi Dávid volt kormányszóvivőt egy Andrássy úti lakásban." "Öngyilkos lett Daróczi Dávid volt kormányszóvivő." "A Gyurcsány-kormány egykori szóvivője 38 éves volt."

Minden halál értelmetlen. De vajon az életnek van-e értelme? Talán van, talán nincs. Soha nem tudhatjuk meg az igaz választ, mert csak a saját, emberi szemszögünkből tudjuk a kérdést feltenni. Amikor azt kérdezem: van-e értelme? - csak abból tudok kiindulni, amit a saját értelmemmel, érzékeimmel fel tudok fogni a világból. Mindent ahhoz viszonyítok, ahogy emberként el tudok képzelni dolgokat, eseményeket, valóságokat. És mindent ezen felfogás alapján ítélek meg.

Mi, az emberi faj, magunkat a legmagasabb rendűnek gondoljuk, de hogyan is képzelnénk másként, amikor a mi viszonyrendszerünkben még nem találkoztunk nálunk "fejlettebekkel". Persze a fejlettséget is csak a saját kordinátarendszerünkben tudjuk értelmezni, hiszen hogyan is tudnánk valami olyasmit megérteni, megismerni, amihez nincsenek megfelelő érzékszerveink. Talán van negyedik, ötödik, tizedik dimenzió, de képtelenek vagyunk létezését felfogni, mint ahogyan a végtelen is felfoghatatlan véges tudatunk számára. Mint az is felfoghatatlan, hogy talán a LÉT - mint öröktől létező - mindig volt, és mindig is lesz. 

Mi, emberek, a tudatos lények, azóta, hogy gondolkodni tudunk, keressük életünk értelmét. Az emberiségét, és saját, egyéni létünkét is. Nem tudjuk elfogadni, hogy véletlenül, ok, és cél nélkül jöttünk létre, és életünk talán éppolyan véletlenül, és céltalanul ér véget. Csupán villanásnyi kisülések vagyunk a végtelen idő szövetében, melyek a pillanat tört része alatt elenyésznek, mint a cigarettafüst a hajnali, párás víz felett gomolygó ködben.

Vallásokat hozunk létre; hiteket, dogmákat, isteneket gyártunk, csak, hogy megmagyarázzuk, az, hogy pont erre a bolygóra, pont ebben az idősíkban, pont ilyen körülmények között, pont ebben a családban születtünk meg, nem lehet csupán a vak véletlen olcsó játéka. Életünknek, létünknek magasabb rendű célt kell kiszolgálnia. Hogyan is lehetne másként, különben emberi elménk megőrülne, ha azt kellene elfogadnia, hogy egyszercsak nem lesz tovább. Az, hogy éltünk, és közben teremtettünk valamit: örömöt, bosszúságot, haragot, boldogságot, undort, vagy szerelmet váltottunk ki valakiből - valakikből, nem lehet csupán egy kavics okozta apró fodor a tó felszínén, amit tovaterjedve kioltanak mások gyűrűző lélekfodrai. Ha nem hinnénk, hogy célunk van e világon, miért is keresnénk oly kitartóan a boldogság kék madarát? Vagy pont azért keressük, mert valahol titkon attól félünk, hogy ha anyagi testünket visszaadjuk az anyaföldnek már nem lesz több lehetőségünk a boldogság gyönyörében megmártózni?

Az Élet, a Lét, a Lélek csak kölcsönben van nálunk. Átlényegíti testünket amíg velünk van, majd tovaszáll, amikor anyagból szőtt burkunk már nem tudja tovább tartóztatni. Mivel tudatosak vagyunk, megtehetjük azt is, hogy eldöntjük, mikor jöjjön el ennek ideje. Nehezebb ezt elfogadni, mint amikor betegség győzedelmeskedik, vagy a kiszolgált, elhasználódott szövet rongyolódik szét az utolsó, mindent eldöntő ütközetben. Főleg nehéz, ha fiatal, életerős, látszólag egészséges, tettrekész ember dönt úgy, hogy befejezi azt a játszmát, amit a Nagybetűs Életnek hívunk.

Ki tudja, az életének volt-e értelme, vagy célja? Abban reménykedhetünk csupán, hogy amíg itt volt közöttünk, a léte - és most már a hiánya - hagyott olyan mély lenyomatot azoknak a lelkében, akik szerették, hogy érdemes volt erre a világra megszületnie.

Szóljon ez az ének mindazoknak, akiket valaha is szerettek, és már nincsenek közöttünk:

“Egyszer egy indiai hercegnő édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely a szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt. Egyetlen szót vésett bele: “ELMÚLIK”

   Neo kilépett az utcára és fázósan összehúzta magán a kabátja cipzárját. Hajnali négy órakor még igencsak friss volt az idő. És akkor még finoman fogalmaztam - gondolta magában. Ahogy az autója felé tartott, minden egyes lehellete meglátszott a közvilágítás gyér fényében. Még jobban összehúzta magát, majd a távirányítóval kinyitotta a Chevrolet ajtaját, így mire odaért, már csak a hideg kilincset kellett meghúznia és máris kitárta az ajtót. Behuppant a bőr ülésre, és az első dolga az volt, hogy az ülésfűtést a maximumra tekerte. Ilyenkor hálásan gondolt a nepperre, akitől az autót két éve megvette. Még rágondolni sem volt kedve mi lett volna, ha nem fogadja meg a tanácsát és most a jéghideg ülésen kellene megtenni a fél órás utat. Beizzította a dízelmotort, és pár másodperc várakozás után elindította a traktort - csak így hívta magában ezt a kerregő gépezetet. Kitette az irányjelzőt - gyűlölte, ha valaki nem használja, még akkor is, amikor nem volt forgalom, mert sokszor került már kellemetlen és néha veszélyes helyzetbe más hanyagsága, nemtörődömsége miatt - hátranézett, majd egy határozott gázpedál nyomással elindult. A harminc perc, amit az útra szánt éppen elegendő kell, hogy legyen, nem volt ideje teketóriázni. A hívás sohasem tartott 30 másodpercnél tovább, ezért pontosnak kellett lennie. Ha bármi közbejön az úton, elszalasztja az esélyt, és Morpheus hangjából semmi jóra nem tudott következtetni. Ugyan az elmúlt években ritkábban találkoztak, de sosem felejtette a hangját és azt sem melyik hangszíne mit jelent. És ez most kimondottan vészjóslóan hangzott.

   Neo rátért a Manhattan Bridge-re felhajtó útra, már csak húsz perc, és odaér. Nem kapcsolta be a rádiót, a műszerfal tetején zölden világító digitális óra tudatta az idő múlását. Általában zenét hallgatott a beépített cd játszóból, mert nem szerette a rádiósok semmitmondó szócséplését vagy a minden tíz percben felhangzó dobhártyát hasogató reklámokat. Legszívesebben soha nem hallgatott volna rádióadást, de néha, ha a közlekedési információkra volt kíváncsi, vagy máskülönben nem jutott volna hírekhez, muszájból ráhangolt valamelyik hírcsatornára. De ma hajnalban nem volt erre szüksége, és zenét sem akart hallgatni. Csak elvonta volna a figyelmét a gondolatairól. Végigpörgette a gondolatait a legutóbbi találkozásukon, amikor Morpheussal, és a Tanács vezető tagjaival áttekintették az elmúlt időszak történéseit, és megvitatták, mi legyen a következő hat hónap néhány elsődleges prioritása.
 

   Mostanra már a Tanács sem volt a régi. Amióta életbe lépett negyed évszázada a fegyverszünet emberek és gépek között, a szerepük egyre hátrébb szorult. Már nem csak a saját, néhány ezer főre rúgó népüket kellett irányítani, amire még a háborúban képesek voltak, hanem az emberiség folyamatosan gyarapodó népességét. Erre már ez a testület kevésnek bizonyult, ezért fokozatosan átadták az irányítást a megalakuló országok kormányainak. De a kormányok némelyike még igényt tartott a Tanács tapasztalatára, amit még a "Régi" időkből szereztek a tiszteletreméltó tanácstagok. Azonban mostanra már csak néhányan éltek közülük, és a Tanács a természetes kihalás felé haladt.
 

   Morpheus és Neo ugyan teljesjogú tagjai voltak a Tanácsnak, de a legutolsó összejövetelen is mint csak megfigyelők vettek részt. Mindketten belátták, hogy legfeljebb még néhány ülés - ami legfeljebb még egy-két évet jelent - és a Tanács, már csak mint a "Régi idők" emléke marad fent a történelemkönyvek lapjain. Morpheus azonban az utóbbi pár évben saját útját járta, amibe még Neo-t sem vonta bele. Volt valami, ami nagyon foglalkoztatta. Néha hónapokra eltűnt és csak időről időre adott életjelet magáról, még a legközelebbi barátai - így Neo - sem tudták, hogy mit csinál. Most bizonyára fény derül erre a tiktokra - gondolta Neo - és nem biztos, hogy örülni fogok ennek az információnak. Morpheus ha mond valamit, akkor azért mondja, mert annak súlya van.
 

   Miközben a várhatóan súlyos gondolatok foglalkoztatták, Neo nem feledkezett meg a biztonsági szabályokról sem, és folyamatosan figyelte a visszapillantó tükröket. De semmi különlegeset, vagy a szokásostól eltérőt nem tapasztalt. Nehéz is lett volna ebben a korai időpontban észrevétlenül követni. Ugyan a "város, amely sohasem alszik" most sem volt kihalt, de az a néhány taxi és árúszállító furgon nem adott okot a gyanakodásra. Ennek ellenére néhány kanyart azért tett, mielőtt odaért volna a célpontjához, és az autót sem pont azon a sarkon szándékozott letenni. Ma sem történt semmi különleges az úton, de a régi szokások azért megmaradtak. Huszonöt év sem feledtette a konspirációt, bár már legalább tíz éve egy alkalommal sem vett észre semmi gyanúsat. Vagy a gépek nem tartották már számukra veszélyesnek, vagy annyira kifinomult volna a megfigyelési szisztémájuk, hogy még Neo sem veszi észre? Sokszor gondolkodott ezen, de inkább az első változatot tartotta nyilvánvalóbbnak. Amióta belelátott a Matrix-ba nem volt titok előtte a gépek világában. De ez most nem az. Az emberek világa nem egy illúzió volt, hanem maga a valóság. Itt nem tudott belátni a színfalak mögé, de az érzékei még soha nem hagyták cserben, és most sem vett észre semmi nyugtalanítót. Azért egy kis régen nem érzett izgalom elárasztotta, adrenalinnal tömte meg a vérét és emelte meg a pulzusát: ismét a Matrix-ba tart! Nagyon ritkán volt ilyen körültekintő és titkos megbeszélésre szükség, így a Matrix-ot is csak igen kivételes alkalmakkor használták. Nem akartak nagyon belekeveredni a gépek világába, mert nem akarták kockáztatni az elmúlt évek eredményeit, de az, hogy Morpheus megint egy telefonfülkéhez hívta, csak megerősített benne, hogy most igazán különleges - különlegesen rossz - a helyzet.
 

   Neo kirakta az indexet, majd lassan odakormányozta a Chevy-t a járdaszegélyhez, és megállt. Lekapcsolta a xenon fényszórókat, de még nem állította le a motort. Úgy csinált, mintha valamit keresne a kesztyűtartóban, de igazából a környéket szemrevételezte. Tisztán ellátott mindan irányba vagy ötszáz méterre, de továbbra sem látott semmit, ami gyanúra adna okot. Senki nem járt még az utcán, csak a szokásos hajnali tej és péksütemény, valamint kenyér és hússzállító kisteher autók közlekedtek - egy nagyváros reggeli induláshoz feltétlenül szükséges kellékei. Neo elfordította a gyújtáskapcsolót és a "traktor" hálásan megkönnyebülve pöffent még egy utolsót és elnémult. Kiszállt az autóból, behúzta a kocsiban kiengedett cipzárat a kabátján, majd megnyomta a távirányító "close" gombját, mire a Chevy összes indexe egy halk pittyenés kíséretében villant egyet. Neo sietősen elindult északi irányba az ötödik és ötvennyolcadik sarka felé. Még öt perce volt, de sietősre vette az iramot mert még egy kötelező félkört be akart iktatni. Messziről látta a világító telefonfülkét, és azt is megfigyelte, hogy nincs a közelben senki. Egy teremtett lélek sem járt erre.  A fülkétől úgy ötven méterre megállt egy szemétkuka mellett, és az óráját figyelte. Még volt hátra egy perc, és nem akart a fülke fényében várakozni, ahol esetleg egy arra haladó cirkáló rendőrautó figyelmét felkelthette volna. Még nekiállnának kérdezősködni és ehhez most igazán nem volt kedve.

   Mikor már csak tíz másodperc volt hátra, öles léptekkel megindult a fülke felé. Pont akkor lépett oda, amikor a telefon megcsörrent. Várt három csörgésig, hogy biztosan tudja, a várt hívás jött-e. Amikor abbamaradt a csörgés, majd három másodperc múlva újraindult Neo tudta, hogy erre várt. Felemelte a fekete telefonkagylót, a füléhez emelte, és lejegyezte a bediktált koordinátákat. Az adatok azt a pontot jelölték a Matrix-on belül, ahol Morpheus várni fogja. Most már csak egy M állomáshoz kellett mennie, ahol betáplálja az adatokat a számítógépbe, rácsatolja magát a synaptikus kapcsolóra és máris indul a virtuális találkozóhelyre.
 

   A háború utáni években azt gondolták, hogy soha többé nem kell visszatérniük a Matrix-ba, de biztonsági protokollként néhány csatlakozó széket, amit még a Nabukodonozor-ról mentettek ki a roncstemetőre küldés előtt, úgynevezett M állomásokra telepítettek.  Ilyen állomásokból nem volt túl sok, és azok is csak jól elrejtett helyeken. Egy ilyen éppen itt a közelben volt az ötvenkilencediken, mindössze egy utcányira, pont a Central Park sarkán egy metromegálló rejtett zugában. Neonak indössze három percre volt szüksége, hogy odaárjen, Morpheus nem véletlenül ehhez a fülkéhez hívta. Öt perc múlva akár már találkozhatnak is. Neo már fél éve nem látta Morpheust; hiányzott már az "öreg" mély hangja és az a szeretet, ami mindig sugárzott belőle, ha Neo-ra nézett. Neo pedig úgy tekintett rá, mintha Morpheus egyszerre lett volna a bátyja, a legjobb barátja, és az apja. És a megmentője is. Neo soha nem felejtette, hogy két ember közül az egyik Morpheus volt, aki amióta csak Neo-t ismerte bízott benne, hitt benne és az életét is feláldozta volna érte. A másik Trinity volt, de Trinity fel is áldozta az életét, és Neo csak fájdalommal tudott erre gondolni, ezért rögtön el is hessegette magától a gondolatot. Trinity mindig fájni fog, ezt jól tudta. Mert Trinity volt Neo egyetlen, és igaz szerelme. És azóta sem volt más nő az életében.
 

folyt. köv...

 
 
   Neo fevette a telefont, amely harmadszor csengett már ki. Ez volt a jel, amit megbeszéltek egymás között. Először egy csörgés három másodperc szünet, majd két csengés és újra három másodperc szünet. A következő három csengés után kell felvennie a telefont.
 
   - Itt Morpheus. Találkoznunk kell. Az ötödik és az ötvennyolcadik sarkán van egy biztonságos fülke. Egy óra múlva hívást kapsz. Légy ott időben, megkapod a találkozó koordinátáit - hangzott el az utasítás, és már bontott is a vonal. Hiába telt el annyi idő a legutolsó háború óta, a törékeny béke bármikor felbomolhat emberek és gépek között. Óvatosnak kellett lenniük.
 
   Neo kiugrott az ágyból és megdörzsölte a szemét. Az óra hajnali három huszonhetet mutatott. Fél óra kell az útra, ha a konspiráció simán megy. Még maradt harminchárom perce. Igyekeznie kell, Morpheus nem hívta volna, ha a mondanivalója nem élet-halál kérdés.
Kitámolygott a fürdőszobába és belenézett a fémből készült krómozott tükörbe. Egy fáradt, gyűrött arc nézett szembe vele, szemei alatt fárdtság-karikákkal. Látszott, hogy az elmúlt évek felette sem szálltak el nyomtalanul: szemei sarkában, a szája szegletében és a homlokán már elmélyültek a ráncok, egykor sűrű, fekete hajában már rég megjelentek az ősz hajszálak. Szemeiből nem múlt el a fájdalom, pedig már huszonöt év eltelt azóta a végzetes nap óta, amikor Trinity elment. Neo soha nem felejtette azt a napot. Minden éjjel álmodott vele. Sokszor továbbálmodta közös életüket - egy normális család képe bontakozott ki éjszakánként, kis kertes házzal valahol Pennsylvániában, gyerekekkel, a kertben játszótérrel. Hosszú beszélgetésekkel, kirándulásokkal, a gyerekeik felcseperedésével, ünnepekkel. Sokszor ébredt úgy, hogy fájdalommal gondolt az életére. AZÓTA minden más lett.
 
   Az állandó háborúskodásnak vége, a fegyverszünet azóta is tartott. Zion-t elköltöztették egy másik helyre és az emberek újra felépítették a világukat. Immár a föld felszínén. Sok embert sikerült felszabadítaniuk, a megegyezés része volt ez is. Újra felfedezték a technológiát, amit az emberek a saját szolgálatukba állítottak. Beindult a termelés, az ipar, a mezőgazdaság, a szolgáltatások. Az emberiség létszáma elérte a két milliárdot és tízévente duplázódott. Újra létrejöttek a nagyvállalatok, szinte mindenkinek került munkalehetőség: újra fel kellett építeniük a Földet.
 
   Visszatértek a pénz alapú elszámoláshoz és lassan, de biztosan beindult a tőzsde is. Voltak már értékpapírok, és néhány nagyvállalat részvényein sokan már meg is gazdagodtak. Alig egy negyed évszázad telt el, és az itt-ott még éktelenkedő romokon kívül lassan semmi sem emlékeztetett a Régi világra, amit már senki nem hívott Matrixnak. Bámulatosan gyorsan el tudja felejteni az ember a múltját, és az elkövetett hibáit - gondolta sokszor Neo.
 
   Csodálkozott, mennyire képesek elterelni a gondolataikat az amberek arról a tényről, hogy nemrég még mint duracell-nyuszik vegetáltak hatalmas emberi áramgenerátorokban, ami annak a következménye volt, hogy az emberiség szisztematikusan irtotta ki a bolygó növényzetét és állatvilágát, aminek a végére már csak maga az ember maradt, így jobb híján már csak önmagát tudta elpusztítani. Emberek híján pedig a gépek maradtak csak, akik - köszönhetően a mesterséges intelligenciának - nemsokára átvették az uralmat a néhány szétszórtan megmaradt embercsoport fölött. A többit már mindenki tudja: emberembriók tenyésztése szeparált emberfarmokon, és az emberi test által létrehozott elektromosság felhasználása. Mindeközben pedig az emberi energiacellák elméjébe mesterséges világot tápláltak, amit az emberek valóságként éltek meg. Ez volt a Matrix.
 
   Egészen addig, míg nem jött Morpheus. Ilyen ember csak elvétve születik, és csak ezerévente talán egy. De Morpheus felszabadította az embereket, és megtalálta Neo-t. Neo-t, a kiválasztottat. Morpheus még az életét is majdnem feláldozta a hitéért és Neo-ért. Aki Morpheus segítségével megvívta a harcot a gépekkel, és létrejött a tűzszünet gépek és emberek között. A gépek visszavonultak és átadták a Föld felszínének nagy részét az embereknek.
 
   De újra gyülekeztek a viharfelhők, és most nem a gépek voltak ennek okozói.
 

folyt. köv...

Figyelem a poszt trailert tartalmaz! Ha még nem láttad a filmet, vagy nem akarod a tartalmát ismerni, akkor ne olvass tovább!

A film története röviden:

2154-ben járunk. Az ember már teljesen kietlen pusztasággá változtatta a Földet. Mivel technológiailag viszont jóval fejlettebb, mint a 2000-es években volt, ezért már nem gond neki nagyon távoli bolygókra is eljutnia. Feltéve, ha ott olyan kincseket találhat, amit megéri kiaknáznia.

A történet ott kezdődik, hogy a Pandora nevű bolygón már bányászati munkálatok folynak. Az uroptánium nevű ércet termelik ki, aminek az értéke nagyon sok millió dollár. A bolygónak van saját élő-, és növényvilága - gyönyörű buja természettel és randa ragadozó állatokkal van megáldva - és az emberhez hasonló felépítésű és intelligens faja. Természetesen a földi emberek csak úgy tekintenek az itteni népre, mint a majmokra - emlékezzünk vissza, nemrég még a színesbőrű afrikaiakra is ezt mondták -, és annak megfelelően viselkednek velük. Szeretnének cserekereskedelmet, de itt nem üveggyöngyöket akarnak aranyra cserélni - mint a spanyolok, vagy az angolok az indiánokkal -, hanem utakat, és iskolákat építenének. Pont olyan dolgokat, amikre a Na'vi népnek egyáltalán nincs semmi szüksége.

Ugyanis a Na'vik egyfajta szimbiózisban élnek a bolygójukkal Ey'va-val, és a bolygó szinte mindegyik másik lakójával is; egyfajta Gaia ez, mint a Föld-anya és teremtményei egymásra utaltsága. A Na'vik így élik életüket és semmire nincs szükségük amit a technológiailag igen, de egyéb értelemben meglehetősen primitív emberek adni tudnának.

Üdítő kivétel az emberek között az a néhány kutató, akik azért érkeztek Pandorára, hogy megismerjék a bolygót, és a bolygó népeit, állat-, és növényvilágát.

Ebbe a csapatba kerül a főhős (Jake Sully), aki egy deréktól lefelé mozgássérült, volt tengerészgyalogos. Első körben nem ő volt a kiválasztott, de testvére elhunyt, és a génkészlete szinte teljesen azonos vele, így alkalmas egy emberi és na'vi génből kevert, mesterségesen előállított un. Avatarnak - a Na'vikra megszólalásig hasonló lénynek - a tudatába egy távirányítón keresztül bekapcsolódni.

A történet folytatásában főhősünk elcsámborog a vadonban, ahol is megtalálja/megmenti őt a Na'vik egyik törzsének leánygyermeke (Neytiri), akiről néhány snitt után kiderül, hogy a törzsfőnök lánya. Neytiri-re bízzák Jake tanítását, akinek ez kapóra is jön, hiszen így tud a bennszülöttek közelébe férkőzni, és elnyerni a bizalmukat. Erre nagy szüksége is van, mert három hónapot kapott a bányászcsapat biztosításáért felelős katonáktól - akiknek a vezetője egy kellőképpen arrogáns, és unszimpatikus tiszt -, hogy rábeszélje a Na'vikat évszázados otthonuk elhagyására, mert természetesen a legnagyobb érclelőhely pontosan a falu alatt terül el.

A szokásos indiánfilm fordulatok következnek: a főhős egyre közelebb kerül a törzsfőnök-varázslóasszony-páros lányához, miközben az minden ismeretre megtanítja. Aztán szerelembe is esnek, amit az ifjú hölgy jövendőbelije nem néz jó szemmel. De még mielőtt kitörhetne köztük a háborúskodás a katonák mindent felülírnak, ugyanis főhősünk videónaplójából kiderül, hogy soha, semmi esély nem lenne a Na'vik elköltöztetésére és immáron a fegyvereké lesz a főszerep.

Természetesen Jake sem rest és szerencsére segítői is vannak, így sikerül a távirányított testet továbbra is, egy eldugott táborhelyről irányítania, és a forradalmárok élére áll. Nagy veszteségek és kalandos események után... a végét nem mesélem el, maradjon valami a mozinak is.

A látványt úgysem tudom visszaadni, hiszen Cameron itt valami olyat tett le a vászonra, ami előtte még soha nem létezett. Lélegzetelállító részletességgel mélyedhetünk el a Pandora látványában: a növények, állatok, és a bolygó felszíne milliónyi csodát rejt. A szakadékok szédítően mélyek, az indák néha az arcunkba csapnak, a ragadozók fogai szinte belénk marnak, az emberek majdnem köztünk járkálnak, és az Élet Fájának magja az ölünkbe hullik. Ez az a mozi amit legalább 3D-ben, de ha lehet, IMAX 3D-ben kell megnézni!

A történet a szokásos konzekvenciákat hozza: mi, emberek csak és kizárólag azokat a fajokat tekintjük egyenlőnek magunkkal, akiket nem tudunk legyőzni, eltaposni, megsemmisíteni. Minden más élőlény vagy értünk van, vagy ha nem, hát feljogosítva érezzük magunkat az elpusztítására, amennyiben valamilyen érdekünk fűződik hozzá. Ezt mára már annyira természetesnek tartjuk, hogy az elmúlt néhány ezer évünk gyakorlata kifejlesztette bennünk azt a mérhetetlen arroganciát, hogy - felülírva a bennünk lévő ősi késztetéseket - nem csupán a fajunk túléléséért és az evolúció érdekében, hanem pusztán anyagi, tehát gazdasági okokból is megtesszük mindezt. Mert ebben a történetben sem a túlélésünk volt a tét, csupán a részvényesek gyönyöre.

De ehhez már lassan hozzászokhatunk, ha az emberiség történetének néhány utolsó évszázadát nézzük: amerika felfedezése, és ami az indiánokkal történt, anglia és a gyarmatbirodalamak, az újragyarmatosítás, és a világháborúk, afrika és a közel-kelet kizsigerlése, és legújabban az iraki olajlelőhelyek fölötti hatalom megszerzése. Bármi áron.

Cameron egy látványos történetbe csomagolta súlyos mondanivalóját, csak félek, a hatásos képek, és a lebilincselő látvány eltereli a figyelmet a katarzisról. De tartok tőle, hogy máskülönben már annyira immúnisak vagyunk a társadalmi kritikákra, hogy e látvány nélkül csupán a történet nem lenne eladható. Meglátjuk így sikerül-e.

Értékelés: 10/10

Már napok óta egy dalt hallgatok, és valahogy nem sikerül megunnom. 

George Benson egyik slágeréről van szó, amit az idén szeptemberben újra meghallgathattam élőben. De igazából arról jutott eszembe, hogy láttam, Bécsben november 29-én ad koncertet a Stadthalle-ban. Jegyeket még lehet kapni a http://www.stadthalle.com-on keresztül! 

Ha valaki szereti a jó dzsezzmuzsikát, és megteheti, annak nyugodt szívvel merem ajánlani!

Kedvcsinálónak:

És még egy kedvenc:

 [2008. június 16. 14:40]

Búvárkodás közben érte a halálos baleset Esbjörn Svensson svéd jazz-zongoristát, a kortárs jazz egyik legnépszerűbb formációja, az EST vezetőjét. A hangulatfestő jazzt az elektronika és a rock megoldásaival összekapcsoló trió számos díjat kapott, a szakma és a közönség egyaránt szerette őket. Budapesten 2007-ben léptek fel.

Az előadásnak vége, az utolsó hangok is rég lecsengtek már, a zenészek nem játszanak többé... Esbjörn Svensson nyugodj békében.... 

Vasárnap megvolt a várva várt esemény, a siófoki félmaratoni verseny. Jómagam nem vagyok profi futó, régebben a kihívás miatt, ma már a kihívás + futás "közben jólérzem magam" érzés miatt indulok. Mivel most nem volt annyi időm felkészülni, mint a szeptemberi Nike félmaratonra, így nem volt szándékomban csúcsot dönteni (naná, hogy nem országos csúcsról van szó, csak a sajátomról). Nem is lett jobb az eredményem, mint szeptemberben, de hát tudjuk, hogy van olyan helyzet, amikor nem az eredmény, hanem a részvétel a fontos. Persze az, hogy egyáltalán célba értem már eredmény: a teljes népesség kb 1-2%-a képes 20 fölötti km-t futni egyhuzamban, megállás nélkül.

De nem azért kezdtem bele, hogy magam fényezzem, csupán a hosszú km-ek alatt, amikor épp nem a tájat néztem, vagy a mozgásnak örültem - na persze a vége felé már inkább csak annak, hogy van luk a …) szóval volt időm elmerengeni néhány dolgon. Főleg, hogy szombaton egy nagyon érdekes előadáson vettem részt, és találtam magamnak belőle pár gondolatot, amin érdemes volt "elrágódnom".

Aztán jött az este, és még korábban elhatároztam, hogy vasárnapi "csúcsprogramnak" beillesztek a menetrendembe egy jó kis mozit. Szerettem volna most valami látványos, "egyszernézhető", könnyű szórakozást, ami kikapcsol a sok gondolkodás alól, nem kell nagyon rágódni rajta. Szóval amolyan csimbumdirrdurr akciófilmre gondoltam, és a 2012 pont ilyennek ígérkezett. Jó trükkök, effektek, kitalált történet a világ pusztulásáról: igazi macsós, nem első randira való film. Na ez aztán szépen borította a terveimet. Valahogy a film után nem volt kedvem az eredeti témához, így ez a poszt most a nem tervezett megtermékenyülés gyümölcse lett.

Röviden a film története, de csak annyi, amennyi úgyis kiderül az előzetesekből - nem szeretnék sztorigyilkos lenni: Már a mayák is megjósolták, hogy a Nap elpusztítja a Földet, és így is lesz; a Napkitörések hatására a Föld mélyében valami megváltozik, aminek következtében a földkéreg elmozdul. Földrengések, szőkőár, robbanások, összedőlő épületek, látványos rombolás, pusztulás, önfeláldozás, heroizmus, lobogó amerikai zászló, összegyűlő könnycseppek, persze az elnök a legnagyobb ember, meg vannak kevésbé nagyok, meg szép lányok, állatok, gyerekek, menekülés, tragédia, komédia, Woody Harrelson (Larry Flynt), John Cusack (Con Air), Danny Glover (Halálos fegyver), meg pénz, G8, és USA stb, stb. A film tényleg nagyon látványos, technológiát szerető hölgyeknek és uraknak nagyon ajánlott a megtekintése, feltéve, ha előtte jól elmennek wc-re, és lehetőleg nem a legnagyobb kólát viszik be magukkal, ugyanis a történet előadása közel 3 órát vesz igénybe. Úgyhogy óvatosan a hidratálással. Amúgy a történet a szokásos sablonokra épül, szinte ki is lehet találni, hogy mikor mi következik, de ez nem is baj - ezekben a filmekben pont ezt szeretjük. Pár óra szórakozás, ahol a látvány és a hangok arra az időre kivonnak minket a hétköznapi világ megszokott dolgaiból. Ennyi.  

Azazhogy persze ennél több is lehet, ha picit továbbgondoljuk az alaptörténetet. És itt most nem a sztori utóéletéről szeretnék beszélni, hanem csak a gondolatkörről. Mert mi is történik végletesen leegyszerűsítve? Csupán annyi, hogy az általunk ma ismert világ, mint olyan - a film végén persze - nem létezik többé. És itt most a film alapjául szóló könyvről nem tudok beszélni, mert bevallom őszintén nem olvastam, de nyilván abban is olyan események vannak, amik vis major, tehát megváltoztathatatlanok, felkészülni rájuk nem lehetséges, és a következmények is csak bizonyos mértékben enyhíthetők. De a lényeg, hogy ez esetben NEM az emberi beavatkozás miatt történik a "világvége", hanem rajtunk teljesen kívülálló okokból.  

De a tény, az tény: a Föld már nem olyan, mint annak előtte; ehhez csak a dinoszauruszok kipusztulását elősegítő meteor randi hatásai mérhetőek. 

És miért NE történhetne mindez meg? Mi, emberek azt gondoljuk - mert ezt szoktuk meg -, hogy a körülöttünk lévő világ, adott. A szomszéd már időtlen idők óta ugyan az (persze, persze, MINDIG vannak kivételek), a bolt évtizedek óta ugyanott van (ne menjünk most bele a bezárásokba, meg az új plázákba, ez a lényegen nem változtat: ha enni akarunk, elmegyünk bevásárolni, ha lázasak vagyunk, leugrunk a patikába valami hipp-hopp lázlenyomó gyógyszerért, ha szórakozni akarunk, irány valamelyik cinema palace, vagy shopping center). Minden megvan egy pillanat alatt, vidéken talán kell hozzá három is, de ami biztos, hogy instant megkapunk mindent. Igaz, hogy az íze majd' mindnek egyforma, az anyaga meg elbomlik egy-két év alatt, de úgysem számít, mert mire tönkremenne úgyis kimegy a divatból. A gyümölcs csak a alámpák alatt szép, az almának meg inkább csak a formája kívánatos. Minden a kezünk ügyében van. Egyszerűen, és kényelmesen. 

De csak abba gondoljunk bele, mi történik, ha csak néhány órára kimarad az áram? Sorolom a teljesség igénye nélkül: fázni fogunk - mert a kazán, a termosztát áramot igényel -, nem tudunk közlekedni - a benzinkút árammal üzemel, a villanymozdonyokról villamosról, metróról nem beszélve -, nem látunk este, nem nézünk tv-t (na, ezt sajnálom a legkevésbé, ennél talán csak a rádiók tudnak nálam kevesebb vizet zavarni - de ez persze SZEMÉLYES dolog), megromlanak az élelmiszereink, nem tudunk telefonálni, a ruháinkat nem lesz aki kimossa (na jó, az edényeket még talán el tudnánk mosni, ha a szivattyúkat nem áram működtetné), nem tudunk internetezni, ez a blog sem készülne :) Étel, ital, közlekedés, fűtés, kommunikáció, egészségügy, oktatás, csak néhány kiragadott példa. De kérdezzünk csak meg egy ismerőst, aki olyan helyen lakik, ahol tavaly ősszel pár napig nem volt áram. És ez csak EGYETLEN példa, ami bármikor, bármelyikünkkel megeshet. Igen, és ahhoz sem meteor, sem neutrínó-kölcsönhatás nem szükséges, hogy a személyes világunk alapjaiban változzék meg. Váratlanul, egy szempillantás alatt...

De mi lenne akkor, ha tényleg bekövetkezne, egy, a filmbélihez fogható természeti katasztrófa? Csak nézzünk körül, és vegyük számba, hogy mit NEM kapnánk meg (ne a bevásárlásra tessék gondolni, hanem közgazdasági szlenggel élve a természeti JAVAKRA). És ez akármikor bekövetkezhet, mert vannak olyan helyzetek, amelyekre - bármilyen magabiztossággal is tekintsünk a környező világunkra - NEM TUDUNK FELKÉSZÜLNI. 

Jó továbbgondolást, és persze jó szórakozást a filmhez!

Ja, és ha valakinek még van kedve kevésbé gyors és látványos szórakozáshoz, annak ajánlom szíves figyelmébe Robert Merle: Malevil című könyvét!