Mikor ezeket a sorokat írom Nemzetünk Fővárosát (by Forrest Gump) jótékony hajnali hótakaró lepi el. Eltüntet minden koszt, szemetet, hibát, és gyönyörű tiszta fehérséggel teríti be a várost. A hókotrók nemrég indultak felvenni a küzdelmet az elemekkel, hogy mire a város felébred, a lakóit a lehető legkevesebb akadály korlátozza a szabad közlekedésben. Még soha nem voltam hajnalban az utakon, amikor a hó gyönyörűen szállingózik, beterítve minden szürkeséget, és szépséges mesebeli tájjá varázsolja a várost. Csodás ez a hajnali Budapest, ilyenkor minden olyan békés, néhány autó jár csak az utakon, meg az a néhány lézengő ember, aki vagy valahonnan hazafelé tart, vagy épp most indul munkába, hogy a város éhségét nemsokára ki tudja elégíteni.
Valamikor tíz évvel ezelőtt indult egy kicsi vállalkozás, hogy később - még az alapítók képzeletét is túlszárnyalva - az ország egyik vezető lízingcégévé váljon. A vállalat vezetője kezdetektől fogva egy tehetséges, és energikus fiatalember volt, aki minket is meggyőzött, hogy érdemes egyesíteni az erőinket, és kiemelkedőt alkotni, olyat, amiről még sokáig fognak beszélni a szakmában. Vezetőink és kollégáink szinte egytől-egyig csatlakoztunk ehhez a jövőképhez, mert szűknek és korlátoltnak éreztük előző cégünk kínálta lehetőségeket. Azóta a vállalat kinőtte magát; a magyar piacon rekord idő alatt meghatározó tényezővé lépett elő. Sok ember megfordult a falai között, ismertsége, jó hírének köszönhetően kiemelkedő. Így hoztuk létre azt a céget, amely most ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját.
Ám a világ az elmúlt másfél évben megváltozott. A hazai problémák mellett még ráadásul minket is elért a külföldi tulajdonos profitkényszere: vállalatunkat átszervezték, és az anyacég - egy bank - szárnyai alá helyezték. A lízingvállalat önállósága megszűnt, a bank egyik divíziójába vonták be, a vezérigazgatónkat pedig a divízió vezetőjévé tették meg.
Így léptünk be a 2010-es évbe. Fennállásunk tizedik évfordulóját szerettük volna méltóképp megünnepelni, ám a bank vezetése nem adott hozzá támogatást. De voltak olyan kollégák, akik fontosnak tartották az évfordulót és megindult a szervezkedés: márpedig akkor is ünnepelünk, ha olaszországban nem veszik emberszámba a csóró magyar rabszolgákat! Néhány nap alatt megszerveztek egy önköltséges bulit, amit a Közgáz Klubban tartottunk meg. Itt szeretnék köszönetet mondani azoknak, akik munkaidejükön túl is erőfeszítéseket tettek azért, hogy ez az esemény létrejöhessen!
Az örömbe azonban üröm is vegyült: a mai napon tudta meg cégünk létrehozója, és volt vezérigazgatója, hogy ez a nap volt az utolsó, amit bankunknál eltöltött.
Igazából fel sem fogtuk ennek a bejelentésnek a súlyát, de azt gondolom, hogy az érintetthez sem ért még el a tény: a céget, amit létrehozott, amit éveken keresztül -mintha a saját gyermeke lenne - nevelgetett, végérvényesen elvették tőle. Nem fog többé bent ülni az irodájában jelentéseket, statisztikákat elemezve késő éjjelig, nem dugja össze a fejét az üzletágak vezetőivel, kigondolni, hogyan tovább. Nem nézheti a fejlődését, nem izgulhat közvetlenül a közeléből, hogy vajon merre megy az útja. Vajon megy tovább az útja?...
És ott a tízéves jubileumi összejövetelen, hajnalban azt láttam, hogy két férfiember -akik együtt küzdöttek az elmúlt közel egy évtizedben - összeborulva, egymást átölelve állnak és akadozva mondják egymás fülébe a vígasztaló szavakat. Két negyvenen túli felnőtt férfi, akik egymással vállvetve küzdötték végig a 21. század első évtizedét, úgy állnak összeborulva, mint két kamasz jóbarát, akiket a szüleik elválasztanak egymástól, és úgy gondolják, hogy valami az életükből, a közösségükből, a testvériségükből örökre elveszett. Mert örökre elveszett.
Én pedig csak néztem őket, és legszívesebben átöleltem volna mindkettőt. De ez csak az Ő pillanatuk volt. Egyszeri és megismételhetetlen. És gyönyörű.
Közben a hó pedig elkezdte betemetni a város minden sebhelyét: nem látszottak a kátyúk, az egyenetlen utak, a sár, és a mindent beborító szürkeség. A Közraktár útról bandukoltam a Nyugati tér felé, és nem érdekelt, hogy latyakossá ázik a cipőm, és csurog a hólé a hajamból a nyakamba. Didergősen összehúztam a kabátomon a cippzárt, és zsebredugott kézzel, rezzenéstelen arccal vágtam keresztül a négysávos utakon. Még a rendőrautóban ülők sem vetettek rám egy kósza pillantást sem. Néhol a tíz centis szűz havon vágtam át magam, néhol már takarították az üzlettulajdonosok a boltjuk előtt a járdát. Friss, ízes levegőt szívtam magamba, és gyönyörködtem a hajnali városban.
Közben pedig tudtam, hogy a show-nak tovább kell mennie.
